örök boldogság (lat. beatitudo aeterna): az emberi élet végső célja, mely az →üdvösségben valósul meg. A Szentírás ennek lényegét az Isten színelátásában (→istenlátás) jelöli meg, amely egyúttal részesedés az ő életében. - Az első időkben az ~ kezdetét Krisztus közeli eljövetelével várták, amely lezárja a tört-et, ezért a halál és a föltámadás közötti állapotnak nem szenteltek különös figyelmet. Az mindig világos maradt, hogy a végső állapotot, az ~ot nem lehet csak a lélekhez kötni. De abban már volt bizonytalanság, hogy ha a föltámadás a világ végén valósul meg, akkor a lélek addig hogyan részesül az ~ban. Már Tertullianus hangoztatta, hogy a test föltámadása az ~ lényegéhez tartozik (caro cardo salutis). Egyes atyák úgy nyilatkoztak, hogy a föltámadásig a lélek a Paradicsomban, Ábrahám társaságában, Krisztus országában békében várja a testtel való újraegyesülést. Ezt azonban úgy is lehet értelmezni, mint a közbeeső állapotnak valamilyen tökéletlenségét, nem pedig úgy, mint a testtől egészen elszakadt lélek állapotát. Az ~ mibenlétét illetően a gör. atyák, Órigenésztől kezdve, jobban kiemelték Isten színelátását, míg a lat-ok, Szt Ágoston nyomán, inkább Istennek mint a legfőbb jónak a birtoklását és az ő örömében való részesedést hangoztatták. Aquinói Szt Tamás is Isten színelátásában látja az ~ lényegét, míg Duns Scotus inkább a szeretetnek adja az elsőséget. Természetesen olyan elméleti kérdések is jelentkeztek, hogy az üdvözültek közvetlenül Isten boldogságában részesülnek-e, v. a kegyelem módján saját teremtett boldogságukat élvezik, s hogy az örök életben a szemlélésnek jut-e nagyobb szerep, v. a tevékenységnek. Kialakult az a tétel is, hogy Isten színelátása csak a →dicsőség fényében lehetséges, ami nem más, mint a kegyelem végső formája. A vienne-i zsin. határozott erről a begárdok és a beginák ellen (D 475). A skolasztika tanította a földi érdemeknek megfelelő fokozatokat is az ~ban. A korábbi vitákkal szemben XII. Benedek p. (ur. 1334-42) dogmaként kihirdette, hogy az igazak lelkei a halál után közvetlenül megkapják üdvösségüket, és megszakítás nélkül szemlélik Istent a világ végéig és utána örökké (D 530). - Az ~ mibenlétének tárgyalásánál a kinyilatkoztatás adatai mellett nem szabad megfeledkezni az ember természetes adottságairól sem. Vagyis annak ellenére, hogy Isten az embert termfölötti célra rendelte (D 1786), ezzel nem zárta ki a természetes erők és igények teljesedését, hiszen a megváltás a földi élet célhoz érését biztosítja. A teljes és ~ csak Isten adománya lehet, de az emberben benne van a természetes vágy a személyes Istennel való találkozásra, jóllehet ezt saját erejéből nem érheti el. A teol. megkülönbözteti az ~ tartalmát, s ez a háromszemélyű Isten, mint a lét teljessége. Formai eleme pedig az, hogy Isten személyes szeretetben ajándékozza magát visszavonhatatlanul. Nem passzív szemléletre kell gondolni, hanem arra, hogy ott az ember részesedik a Szentháromság életében, vagyis abban, hogy az Atya öröktől fogva megismeri és kimondja végtelen teljességét a Fiúban, s ezt a végtelen tökéletességet szereti a Szentlélekben. Ezért itt a teremtmény ismerete, az értékek megtalálása és szeretése végtelen távlatokat ölel föl. A szeretet arról győzi meg, hogy Isten őt visszavonhatatlanul magához emelte és boldogságát nem veszi el többé. A teremtmény számára ez az örökkévalóság. Mivel mindent megkapott, további célok keresése értelmetlen volna: az idő átmegy az örök jelenbe. Az ~ fokozatai megfelelnek a földi érdemeknek, s mivel ott az akarat már véglegesen hozzátapad a végtelen jóhoz, azért az az állapot már nem érdemszerző, nem a küzdelem kifejezése. Az üdvözültek nem is fordulhatnak el többé Istentől, aki mellett minden más érték elhomályosul. Az üdvözültek közösségében és a megdicsőült term-ben nem is jelentkezhet semmi olyan vonzalom, mely ellentétben állna Isten szeretetével. Az Isten színelátásában természetesen megkapja helyét Krisztus megdicsőült embersége is, amennyiben ő az egyetlen közvetítő Isten és ember között. Végül az ~hoz tartozik az üdvözültek közössége, s a teremtett világnak mint Isten művének a szemlélete. Isten nem cseréli ki a teremtés művét, hanem tökéletesíti. Az üdvözült személyek egymás közti kapcsolatát is a tökéletes elfogadás, szeretet, kitárulás jellemzi. G.F.

Lubac, H. de: Le surnaturel. Paris, 1946. - Overhage, P.: Um das Erscheinungsbild des Menschen. 1959. - Renckens, A.: Urgeschichte und Heilsgeschichte. 1961. II:568. - Overhage, P.: Die Evolution des Lebendigen. Freiburg, 1963. - SM III:395.